Az eredeti oldalt törölték a www.sulinet.hu/termeszetvilaga/archiv/2001/0102/12.html címről. Google Tárolt változat mentése alapján.
A Szigetköz ma
ALEXAY ZOLTÁN
A Természet Világában utoljára 1976-ban jelent meg írás a Szigetközről, amikor még nem tudtunk a vízlépcső terveiről, a medersüllyedés okozta változások is csak elkezdődtek, s látszólag minden rendben volt, a táj élte a folyamszabályozás óta kialakult életét. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, illetve az üzemvízcsatornán, sok minden megváltozott, de sajnos e változások nem jobbították a Duna menti kistáj állapotát, inkább negatív hatásúak voltak.
A történet fejezetei ismertek, az országban mindenki értesülhetett a vízlépcsőről, a vitákról és a döntésekről, majd a Duna elterelése sokkolta a közvéleményt, később a vízpótlás módszerének megválasztása kavart viharokat, de a Hágai Bíróság döntéséről és a megegyezés lehetőségeiről is sokat hallottunk, olvashattunk. Kormánybiztosok jöttek és mentek, a Szigetköz jövője viszont ma éppoly bizonytalan, mint egy évtizede volt. E helyzet kialakulásában szerepet játszott sok hibás döntés, sokféle - jobbító szándékú, de szakértelmet nélkülöző - akarat érvényesülése, meddő viták, amelyek késleltették a megoldást.
Írásomban az eddig történtek közül csak azokat az eseményeket említem, amelyeknek a mai állapotok kialakításában közvetlen szerepe volt. Igyekszem tárgyilagosan bemutatni a térség helyzetét, ha ez nem sikerülne, mentségem legyen a Szigetközben eltöltött több, mint harminc év alatt kialakult érzelmi kötődés, ami akadályozhatja a hûvös távolságtartást. Nagyon valószínû, hogy mire a cikk megjelenik, a most kezdődő tárgyalások eredményeként sok kérdésben okosabbak leszünk - reménykedjünk a kedvező megegyezésben!
A Szigetköz egykori arculatát a Duna alakította ki, a víz határozta meg évezredeken keresztül az élővilág és az itt letelepedett emberek sorsát. Az ősi vizivilágot a múlt század végén (1886-1896) végzett folyamszabályozás gyökeresen átalakította. A nagy folyó uralma a töltések és a főág közötti hullámtéren maradt fenn, az árvizektől védett terület fejlett mezőgazdasági kultúrtájjá alakult, ahol csak az egykori Duna-ágból lett holtágak, nedves mocsár- és láprétek, néhány égerláp őrizték az egykori táj emlékét és élővilágát.
Az elmúlt száz év alatt a hullámtér is sokat változott. A mellékágak csatlakozását a főmeder partját védő kövezés rekesztette el, a hullámtéren a Duna-ágakban zárások (a mederre merőleges kőszórások) épültek, ezeken kicsi és középes vízálláskor már nem tudott átfolyni a víz, nem juthattak át a halak, csökkent a korábbi halbölcsőszerep és a halbőség. Az egykori fûz- és nyárerdőket kivágták, helyükre egykorú, egyfajú, klónozott füzesek, nyárasok kerültek, aljnövényzetük degradálódott, kevesebb állatnak adnak otthont.
Az 1960-as évek végétől megváltozott a Duna hordalékszállítása. Eddig a folyó az Alpokból óriási hordaléktömeget hozott, amelynek egy részét lerakta. (Ebből a hordalékból épül fel a Szigetköz és a Csallóköz is.) A németországi és ausztriai vízlépcsők most visszatartják a hordalékot, ezért a hozzánk érkező Duna már nem töltögeti medrét, hanem szabad energiája révén erodálja. A meder több mint harminc éve süllyed, melyet az intenzív kotrás is fokozott. A medersüllyedés miatt a kisvízszintek egyre alacsonyabbak lettek, a mellékágak egy része ilyenkor kiszáradt, másutt a sekély, eutrof vízben óriási algatömegek alakultak ki, a sok szerves anyag bomlása kedvezőtlen folyamatokat indított meg. A mind gyakoribb vízhiány következtében az ágrendszer kezdett elöregedni.
A vízlépcsőrendszer építése és üzembe helyezése miatt várható volt a táj és az élővilág újabb átalakulása, mert az eredeti tervek szerint a régi mederbe a korábbi közepes vízhozamnak csak a töredéke (2,5-10 százalék) került volna, ami az ágrendszer és a mentett oldali holtágak, nedves élőhelyek teljes kiszáradását okozta volna. A fenyegető katasztrófa ellen egyetlen védekezési lehetőségnek az tûnt, hogy nem a főmeder felől, valahogy vizet kell juttatni az ágrendszerbe és a vizes élőhelyekre. 1986-ban a Vízügyi Igazgatóság a helyi szakemberek bevonásával kidolgozta a vízpótló rendszer terveit, építése elkezdődött és 1989-re csaknem készen állt.
Mivel a vízlépcső története minden bizonnyal ismert a kedves olvasók előtt, ezért csak az utolsó stációkat említem. 1985 és 1989 között 90 százalékban elkészült a duzzasztó Dunakilitinél, hasonló készültségi szinten volt a szlovák oldalon az üzemvízcsatorna és a bősi vízerőmû. Magyarország 1989-ben leállította a nagymarosi építkezést, majd a várható környezeti károk és az ivóvízbázis veszélyeztetése miatt 1991-ben a parlament arról határozott, hogy nem óhajtjuk üzembe helyezni a létesítményt. A szlovák fél ragaszkodott a hasznosításhoz és 1991- ben bejelentette, hogy miután a tárgyalások nem vezettek eredményre és a megegyezés kilátástalannak tûnik, egyoldalúan befejezi és üzembe helyezi a vízlépcsőt.
Dunacsúny térségében megkezdődött az ún. C-változat építése, amelyet nálunk „blöffnek" tartottak. Pedig a duzzasztóról vagy Rajkától jól lehetett látni, hogy óriási ütemben folyik a munka, a Duna túloldalán álltak a daruk, dolgoztak a nehéz munkagépek. Ebben a helyzetben a magyar parlament annyit tett, hogy 1992 májusában megszüntette az 1977-es szerződést. Szlovákia 1992. október 25-én megkezdte a Duna medrének áttöltését és a vizet az üzemvízcsatornába terelte.
Az elterelés után bekövetkezett az az ökológiai katasztrófa, amelytől tartottunk, és amelyet az eredeti tervek szerinti üzemeltetéssel elkerülhettük volna, hiszen csaknem készen állt a vízpótló rendszer. A régi medernek csak az alján folyt egy kevés víz, a mellékágak napokon belül kiszáradtak, süllyedt a talajvíz, eltûnt a víz a mentett oldali csatornákból és holtágakból; rövid idő alatt vízi állatok milliói pusztultak el. A kezdeti sokk elmúltával a Vízügyi Igazgatóság vezetésével elkészült a térségben egy javaslat a kárenyhítést szolgáló vízpótló rendszer megépítésére. Az elképzelés lényege röviden a következő volt.
- A mentett oldalra az ún. csurgalékvízelvezető csatornából a Zátonyi-Dunán keresztül kell kijuttatni a szükséges vizet.
Egy fenékküszöbbel felduzzasztva a vizet a Szigeti-Dunába lehet vezetni, innen gravitációs úton egészen Ásványráróig el tudjuk látni a mellékágakat.
A mentett oldali vízpótlás 1993 tavaszán elkezdődött, a rendszerbe juttatott 4-5 m3/sec víz 54 km hosszan élővé tette a már az elterelés előtt is gyakran kiszáradó csatornákat, holtágakat. A hullámtéri vízpótlás a dunakiliti duzzasztón keresztül történt volna - ez az új helyzetben nem mûködhetett, mert nem volt víz. Legjobb megoldásnak az tûnt, hogy az 1843 fkm-nél egy fenékküszöbbel (keresztgáttal) el kell rekeszteni a régi medret, a víz így felduzzasztható a korábbi középvíz szintjére, ami lehetővé teszi, hogy a már említett Szigeti-Dunán keresztül 100-120 m3/sec víz kerüljön az ágrendszerbe. Hogy a bevezetett víz ne szivárogjon el, a még nyitott mellékágakat le kellett zárni. Az 1843 fkm-nél azért volt célszerû fenékküszöböt létesíteni, mert így a duzzasztóval szabályozni lehetett a hullámtérbe kerülő víz mennyiségét. A szlovák fél is csak ebbe a megoldásba egyezett bele, a feljebb, például az 1849 fkm-nél építendő keresztgát már zavarta volna a dunacsúnyi létesítmény mûködését.
A javaslat körül megkezdődött a szokásos meddő vita, amikor mindenki mondja a magáét és nem figyel oda a másikra. Eközben a hullámtér élővilága - most már a vegetációs időszak kezdetétől a növények is - az éltető vízmennyiség hiánya miatt mind jobban pusztultak. Csak érdekességként: a kormány támogatta a tervet, a parlament 1994. március 29-én ennek ellenére elvetette azt, helyette megszavazta a költséges, környezetszennyező és csupán kevés vizet (15 m3/s) biztosító szivattyús vízpótlást. (Ennek napi költsége mintegy kétmillió Ft volt, a 60 dübörgő szivattyú 15 000 liter/nap gázolajat fogyasztott és bocsátotta ennek égéstermékeit a levegőbe.) Kétségtelen, hogy a száraz medrekbe juttatott minden csepp víz fontos volt, de ha az elterelés előtti állapotokat szerettük volna megteremteni, a szivattyúzás alkalmatlan volt rá.
Az új parlament 1995-ben úgy határozott, hogy a kormány dönthet a fenékküszöb kérdésében. A munka áprilisban kezdődött és május végén üzemelni kezdett a vízpótló rendszer. Azóta a hullámtéri ágakban elegendő víz van, a duzzasztó felhasználásával a Dévény-Pozsony vízhozamnak megfelelő vízszintek alakíthatók ki. A két és fél évig tartó száraz időszak okozta károk lassan eltûnnek, és - bár ezt mostanában nem illik kimondani, mert Szigetközzel kapcsolatban csak a rossz hírnek van értéke - az ágrendszer vízellátása sokkal jobb, mint az elterelés előtt volt.
Ez nem azt jelenti, hogy ugyanolyan állapotok vannak mindenütt, mint korábban, de 1995 óta nincsenek száraz szakaszok sehol. Természetesen nem lehetünk maradéktalanul elégedettek, mert ne feledjük, hogy a fenékküszöbös vízpótlás csak ideiglenes kárenyhítő intézkedés, és nem tudja megoldani a Duna elterelése okozta összes gondot, de a kitûzött célnak maradéktalanul megfelel - és tudjunk ezeknek a kis sikereknek is örülni!
A Duna elterelése után a két ország a Hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult azzal a kéréssel, hogy a testület döntsön a vitás kérdésekben. 1997 szeptemberében megszületett a döntés, amely egyaránt elmarasztalta mindkét felet - az igazsághoz hozzátartozik, hogy minket több pontban, mint a szomszédokat. Az ítélet értelmében a két félnek „jóhiszemûen kell tárgyalnia, figyelembe véve a fennálló helyzetet is" a vízmegosztásról, a vízlépcsőrendszer üzemeltetéséről stb. Ezek a tárgyalások napjainkban is folynak - kimenetelük továbbra is bizonytalan, egyelőre tehát a jelenleg átadott vízmennyiséggel (400 m3/s) kell számolnunk és megkísérelnünk legcélszerûbb felhasználását.
Megoldásra váró probléma még mindig van bőven.
- A fenékküszöbös vízpótlás jó vízviszonyokat teremtett Dunakilititől az ásványrárói szigetek felső szakaszáig. Az alsó részen már sokkal kevesebb a víz, mint a korábbi években, mert a visszaduzzasztás hatása már nem érvényesül, a vízpótlással bevezetett víz pedig eddigre elszivárog. Itt a kívánatos vízszintek kialakításáért tenni kell valamit.
- A régi Duna-meder és az ágrendszer között nincs meg a korábban jellemző kapcsolat, megszûnt a halbölcsőszerep. Jelenleg csak a Dunakilitinél lévő töltőbukónál, a cikolaszigeti hallépcsőnél és Ásványrárónál van összeköttetés a két vízrendszer között.
- A talajvíz szintje általában alacsonyabb, mint az elterelés előtt volt, különösen a régi meder part közeli sávjában.
- A régi mederbe a korábbi közepes vízhozamnak (2000 m3/s) csupán 20 százaléka kerül, a vízszint a legkisebb vízhozamok szintjénél is alacsonyabb.
- A hullámtéri vízpótló rendszerrel előállítható a kis- és középvizekre jellemző vízszint, de árvíz nem. Erre pedig ökológiai és erdőgazdasági szempontból egyaránt szükség lenne.
A megoldás kulcsa az, hogy mennyi víz kerül a régi mederbe. Azt látnunk kell, hogy ha a Duna teljes vízhozamának a felét megkapjuk - ami törvényesen jár, ha lemondunk a Bősben termelt áramról -, akkor is szükség lesz valamilyen mûszaki beavatkozásra a szükséges vízszintek és vízdinamika megteremtéséhez. Több alternatíva közül lehet választani, hogy melyik valósul meg, azt befolyásolhatja az átadott víz mennyisége, hogy mennyibe kerül megvalósítása, s ez mennyiben felel meg az élővilág, a gazdaság és az idegenforgalom érdekeinek.
A megegyezésig is sok lehetőség van a táj rehabilitációjára, az élővilág helyzetének javítására. Olyan munkálatokra gondolok, amelyek nincsenek szoros kapcsolatba a vízmegosztással - például folytatni kellene Alsó-Szigetközben a mentett oldali vízpótlást, a hullámtéren a mellékágak vízellátásának javítását stb. Dönteni kellene a Dunakilitinél lévő, el nem árasztott tározótér sorsáról is. A területet visszafoglalta a növényzet, a sûrû bozótosokban él Felső-Szigetköz nagyvadállományának jelentős része, itt fészkel a fokozottan védett gyurgyalag is. Véleményem szerint az egykori ágrendszer felélesztésével a térség egyik természetvédelmi és gazdasági szempontból egyaránt értékes területté válhat.
Kívánom, hogy a sikeres tárgyalások után hosszú távra szóló megegyezést tudjunk kötni a vízmegosztásról, és sikerüljön a táj, az élővilág, az itt élő emberek számára a legelőnyösebb megoldást találni a gondjaikra, alakuljon ki ismét az a több évszázados harmónia a táj és a benne élők között, ami egykor volt.